Egy szerelmi kapcsolat kezdetén úgy érezzük, hogy kiteljesedtünk, életteliek, boldogak vagyunk.. Nagyon hamar elkezdünk olyasmit várni a másiktól, amit magunknak nem tudunk megadni. Azt kívánjuk, hogy a másik olvasson a gondolatainkban, és úgy szeressen minket, ahogy mi szeretnénk. Sajnos mindannyian hordozunk magunkban traumákat és fájdalmas élményeket a múltból, jóval a kapcsolatunk kezdete előttről, és ezek a tudattalan emlékek akadályokat gördítenek az önkifejezésünk, a függetlenségünk elé, és nem teszik lehetővé, hogy teret tudjunk adni magunknak és egymásnak egy kapcsolatban. Van bennünk egy űr, és elvárjuk, hogy a partnerünk töltse ki ezt az űrt, de ennek általában nem vagyunk tudatában, és még ha tudnánk is, nem vagyunk képesek ezt világosan kifejezni.

​

Ezért elkezdünk bizonyos stratégiákat használni, hogy kielégítsük az igényeinket, ugyanazokat a stratégiákat, amelyeket egész életünkben a túléléshez használtunk. Hosszú távon a stratégiák játszmákká alakulnak, amelyekben mindkét partnernek részt kell vennie ahhoz, hogy a kapcsolat fennmaradjon. Ennek eredményeképpen elveszítjük a természetes kapcsolódás képességét, és rengeteg erőfeszítésbe kerül a dolgokat kézben tartani. Hamarosan magányosnak érezzük magunkat a kapcsolatban. Elkezd hiányozni az eredeti, tiszta szerelem állapota, és legtöbbször a partnert vagy magunkat hibáztatjuk, amiért elvesztettük 

​

Most képzeljük el, ha egyénként tisztában lennénk szükségleteinkkel és vágyainkkal, és képesek lennénk tudatosan kifejezni azokat, és stratégiák, elvárások, játszmák nélkül kapcsolódni önmagunkhoz és a partnerünkhöz.

​

És mi történne, ha mindketten fél egyénileg eljutna az őszinteség és függetlenség ezen szintjére, és ebben az állapotban találkozna a másikkal? 

​

Egy teljesen új világ nyílna meg a kapcsolatban, egy vadonatúj fejezet.